Teljesen átérezhető a frusztráció – tartalomgyártóként nincs dühítőbb, mint amikor órákat (vagy napokat) dolgozom egy anyagon, a kommentelők meg a cím alapján kezdenek el teljesen vakvágányon vitatkozni.

 Kicsit felhúztam magam a múltkor, amikor – ismét – rájöttem, hogy milyen sokan kommentelnek anélkül, hogy elolvasnák a kiindulópontot. Egy darabig azt hittem, ez csupán az internet általános elhülyülésének újabb bizonyítéka, ám a háttérnek utánajárva kiderült: a helyzet ennél jóval összetettebb, sőt, bizonyos szempontból aggasztóbb.

A kutatók már évekkel ezelőtt kimutatták, hogy a közösségi médiában megosztott hírjellegű tartalmak körülbelül háromnegyede mögött nincs valós kattintás. Magyarul: az emberek úgy tartják fontosnak terjeszteni az információt, hogy fogalmuk sincs a tartalmáról. Ha ezt a képtelenséget húsz évvel ezelőtt valaki megjósolja, hitetlenkedve legyintek – ma pedig ez a mindennapi realitásunk. Bár hajlamosak lennénk ezt a tömeges igénytelenséggel magyarázni, a valóságban inkább arról van szó, hogy egyre többen viselkednek úgy, mintha egyáltalán nem lenne idejük tájékozódni a véleményformálás előtt.

A pszichológusok ezt a jelenséget mentális sávszélesség-csökkenésnek nevezik. Amikor a mindennapi stressz, a határidők, a családi kötelezettségek és a konstans információs zaj túlterheli az agyunkat, az elkezd spórolni az energiával. Nem a kognitív képességeink vesznek el, hanem a fókuszunk. Egy fárasztó nap után a felhasználó már nem mélyelemzéseket akar feldolgozni: átfutja a címet, azonosít néhány kulcsszót, és a csalóka magabiztosság érzésével máris késznek érzi magát a reagálásra.

Ezt a felületességet a platformok algoritmusa is felerősíti, hiszen a mai közösségi média már nem az olvasásra, hanem a tiszta reakcióra optimalizál. A rendszer számára a dühös emoji vagy a vakon történő megosztás ugyanolyan értékes aktivitás, a legjövedelmezőbb felhasználó pedig nem a megfontolt olvasó, hanem az, aki húsz másodperc alatt képes felháborodni. Emiatt a kommentmezőkben sokszor egymás mellett elbeszélő monológok zajlanak: van, aki a címre reagál, van, aki a saját előítéleteire, mire pedig kialakul a tényleges vita, az eredeti cikk már csak mellékszereplővé törpül.

Régebben a hozzászólás minimális feltétele a tájékozottság volt, vagy legalább a ciki érzése, ha fogalmunk sem volt a témáról. Ma a kanapépolihisztor-jelenség az alapértelmezett működési mód. Olyan tempóban fogyasztjuk a tartalmat, hogy az már nem a tudásunkat gyarapítja, csupán nyersanyagként szolgál a következő azonnali véleményünkhöz. A cikk – a szerző szellemi terméke – pedig ott marad elolvasatlanul, árván; pont azok által magára hagyva, akik a leghangosabban vitatkoznak vele.