A közösségi média kettős mércéje.

 Most épp attól hangos az internet, hogy Ukrajna Moszkvát támadja. A magyar kommentszekciókban pedig menetrendszerűen indul az észosztás:

„Na most majd megkapják a válaszcsapást.”

„A nagy medve végre eltünteti őket a föld színéről.”

Csakhogy van egy apró probléma.

Ez már maga volt a válaszcsapás.

Csak erről valahogy alig beszél bárki. A múlt heti, Ukrajnát ért brutális bombázásokról konkrétan alig lehetett normális hírt látni. Két rövid cikk, pár elsüllyedt poszt, aztán mehet tovább a görgetés. Mintha az egész meg sem történt volna. Az információs buborék mára odáig torzult, hogy ami az egyik oldalon mindennapos tragédia, az a másikon egyszerűen láthatatlan.

És akkor jön a nagy legenda a „mindent elsöprő medvéről”.

Ha tényleg ennyire legyőzhetetlen, ha tényleg egy csettintéssel el tudna törölni bárkit, akkor 4-5 év alatt ez miért nem történt meg?

Talán mert a propaganda és a valóság nem ugyanaz.

Talán mert ez az egész geopolitikai üzlet is.

Talán mert nincs annyi erőforrás, technológia és ember, mint amit kifelé mutatnak.

Vagy talán mert egyre kevesebben akarnak meghalni politikusok játszmáiért.

És igen, lehet vitatkozni azon, mi igaz és mi nem. De az azért elég beszédes, hogy rengeteg orosz ember maga is menekül ebből az egészből. Nem azért, mert „nyugati propaganda áldozatai”, hanem mert elegük van a bizonytalanságból, a félelemből és abból, hogy mások döntéseinek az árát hétköznapi emberek fizetik meg.

De tudjátok, mi az egészben a legundorítóbb?

A közösségi média kettős mércéje.

Ha valaki leír egy véleményt, próbál árnyaltabban beszélni a helyzetről, az algoritmus azonnal ugrik: törlés, korlátozás, figyelmeztetés. „Közösségi alapelvek.”

Közben a gyűlölet, az uszítás, a másik oldal halálán örömködő kommentek simán maradhatnak. Ahogy a sokkoló videók is a rommá lőtt házakról és utcákról.

Ez lenne a nagy digitális erkölcs?

Mert ha igen, akkor ideje lenne néha nem csak az algoritmusokat hallgatni, hanem azokat az átlagembereket is, akik ebben élnek. Azokat, akik menekülnek. Azokat, akik maradnak. Azokat, akiknek már rég nem geopolitika ez az egész, hanem a mindennapi túlélés.

A valóság ugyanis nem fekete-fehér.

Csak a komment háborúk próbálják annak beállítani.