Otthon édes otthon

 Két világ között: A csendes belehalás.

Azt mondják, az ember bárhol otthon lehet. De aki Kárpátaljáról jött, az tudja, hogy ez mekkora hazugság. Lehet máshol munkád, lehet szép házad, de ott belül, a bordáid alatt mindig marad egy üres hely, amit semmi nem tölt ki.

Az elszalasztott élet.

Az évek nem csak mennek, hanem lopnak tőlünk.

Elopják a szüleink utolsó éveit, amiket mellettük kellene töltenünk, nem pedig egy telefonkijelzőt simogatva.

Ellopják a gyerekkori barátságokat, amik a távolság miatt lassan elnémulnak.

Ellopják tőlünk a nyugalmat, mert idegenben minden neszre összerezzenünk: vajon otthon mi újság? Ki ment el? Kit vittek el? Mi dőlt össze?

A "haza" már csak egy szó.

Régen a "haza" azt jelentette: biztonság, melegség, a saját ágyad, a saját kerted. Ma a "haza" egy fájdalmas görcs a gyomorban. Egy hely, ami létezik, de mégsem érheted el. Olyan, mintha egy üvegfal mögül néznéd a saját életedet, amibe nem léphetsz vissza.

Nem a távolság a legrosszabb. Hanem az, hogy elfelejtettük, milyen érzés félelem nélkül hazagondolni.

A várakozás rabságában.

Már nem is tervezünk. Csak túlélünk. Túlélünk egy újabb hónapot, egy újabb telet idegenben, abban a reményben, hogy a következő tavaszt már otthon érjük meg. De a tavaszok jönnek-mennek, a kapunkon meg más lakat rozsdásodik, vagy épp a gaz növi be az udvart, amit annyit szépítettünk.

A legnehezebb az, amikor megkérdezik: "Hogy vagy?" Mit mondj? Hogy minden megvan, de közben semmid sincs? Hogy biztonságban vagy, de a lelked minden éjjel a határon próbál átszökni?

Az utolsó remény.

Mégis, minden kárpátaljai szívében ott él egy makacs dac. Az a hit, hogy nem érhet így véget. Hogy nem lehetünk mi az utolsó generáció, amelyiknek el kellett hagynia a szülőföldjét.

Várunk, mert a remény az utolsó láncszem, ami még összeköt minket azzal a földdel, amit otthonnak hívunk. De ez a lánc minden egyes eltelt évvel egyre nehezebb és hidegebb.😔