„Őrség a néma házaknál: Akik Kárpátalján maradtak”

 „Őrség a néma házaknál: Akik Kárpátalján maradtak”Azt mondják, az otthon ott van, ahol szeretnek minket. De aki Kárpátalján maradt, az tudja, hogy az otthon ma egy félig üres házat, néma szobákat és lefüggönyözött ablakokat jelent. Lehet saját kerted, aludhatsz a saját ágyadban, de ott belül, a bordáid alatt mindig ott az a sajgó hiány: azoké, akik nincsenek itt, hogy megtöltsék élettel a falakat.

Az elszalasztott közelség.

Az évek nem csak mennek, hanem falakat emelnek közénk.

Ellopják a közös vasárnapi ebédeket, amiket most egy remegő térerő mellett, a képernyőt nézve próbálunk pótolni.

Ellopják az unokák első szavait, az első lépéseiket, amiket mi már csak videókon látunk, nem pedig a karunkban tartva őket.

Ellopják tőlünk a nyugalmat, mert itthon minden neszre összerezzenünk: vajon ők ott, a távolban, biztonságban vannak? Megvannak még? Van munkájuk? Van hová lehajtani a fejüket?

A "haza" már csak egy emlékőrzés.

Régen a "haza" azt jelentette: közösség, zsivaj a kapuk előtt, szomszédolás. Ma a "haza" egy néma küzdelem a gaz ellen az elhagyott udvarokon. Egy hely, amit mi őrizni próbálunk, hátha egyszer lesz még kinek átadni a kulcsot. Olyan, mintha egy megállt óraművet próbálnánk életben tartani, miközben körülöttünk mindenki más messzire ment.

Nem a magány a legrosszabb. Hanem az, hogy elfelejtettük, milyen érzés úgy ránézni az utcára, hogy nem az elment barátok arcát keressük minden árnyékban.

A bizonytalanság rabságában.

Már nem is tervezünk. Csak várunk. Túlélünk egy újabb telet a hideg házban, abban a reményben, hogy a következő tavasz hazahozza a családunkat. De a tavaszok jönnek-mennek, mi pedig csak vágjuk a füvet a szomszéd üres háza előtt is, mert fáj látni, ahogy az enyészet megeszi a múltunkat.

A legnehezebb az, amikor megkérdezik a telefonban: "Hogy vagytok?" Mit mondj? Hogy minden rendben, csak épp a szívünk szakad meg minden búcsúzás után? Hogy itthon vagyunk, de a házunk már csak egy üres váz a szeretteink nélkül?

Az utolsó remény.

Mégis, minden itthon maradt kárpátaljai szívében ott él egy makacs dac. Az a hit, hogy nem mi vagyunk az utolsók. Hogy aki elment, az nem felejtett el visszanézni, és aki maradt, az nem hiába őrzi a küszöböt.

Várunk, mert mi vagyunk az utolsó láncszem, ami még itt tartja a múltat és utat mutat a jövőnek. Ez a lánc nehéz és hideg, de mi tartjuk, amíg bírjuk – mert ha mi is elengedjük, akkor valóban elvész minden, amit otthonnak hívtunk.